2011. jan. 28., péntek

» AU, ideal place for a robbery avagy amikor megszólal az éjjeli riasztó

2011. jan. 28. 1:49 | írta: meresztengeresz | 2 komment

Éjfélkor a szomszédos könyvtárban megszólal a riasztó. Negyed óráig bírtuk hallgatni, amikor is hívtam a rendőrséget. Ők nem tudtak még róla! 0:35-kor rendőrség megjelenik (első rendőrautóból kiszáll a rendőr zseblámpával, körbemegy, elhúz). Rá pár percre második rendőrautó, kiszállnak, körbejárnak, elhúznak. Harmadik rendőrautó kicsivel 1:00 óra előtt – ki sem szállnak, ülnek a kocsiban... ennyi. Mostmár értem, hogy miért tartja mindenki őket töketlen majmoknak...

Nehogy azt hidd, hogy ez bárkit is itt a környezetünkben zavar. Bár annyira hangos, hogy képtelen vagy bármit is csinálni mert lüktet a fejed, szétdurran az agyad a koponyádban, no worries mate, senki le se szarja. Majd én 1:15-kor újra hívom a rendőrséget:

Police: Krisztina?

Kr: igen, lehetséges, hogy valaki kikapcsolja a riasztót, mert egy és negyed órája megy

Police: sajnos nem tudjuk kikapcsolni, nincs hozzáférésünk

Kr: és akkor most mi lesz?

Police: hát szólni fog, mi mást lehet tenni?

Kr: értesíteni a könyvtárat esetleg?

Police: tudom a számot?

Kr: nem, nem én vagyok a rendőrség

Police: hát akkor ez egy nehéz szitu, mivel ők sem tudják...

Ezt nem hiszem el. Más „civilizált” országban már valaki biztos betörte volna az üveget vagy más módon tört-zúzott volna, vagy ultima ratio-ként anyázott volna. De nem itt. Á, itt minden cool, no worries, senkit nem zavar semmi. Baromság. A mai alvást persze el lehet felejteni... másfél órája bömböl a riasztó és ahogy a dolgok kinéznek, majd az első álmos könyvtáros fogja kikapcsolni reggel fél9-kor..., és ami számomra a legmeglepőbb: ez rajtunk kívül az ég adta világon senkit nem zavar a házban, utcában, stb... azt már nem is merem feltételezni, hogy mi lenne, ha esetleg tényleg kirabolták volna, vagy tűz lenne??

2010. nov. 7., vasárnap

» Állandó lakosság

2010. nov. 7. 22:31 | írta: meresztengeresz | 5 komment

Újra beléptem a blogunkba – még teljesen nem hagytunk fel vele J

Azért tettem, mert egy Ausztráliával és velünk kapcsolatos dolog történt: 2010. november 2-án ausztrál állandó lakosok lettünk. Nagy dolog ez.

Munkáltató által szponzorált módon szereztük meg, ez volt a legkézenfekvőbb, leggyorsabb és legolcsóbb választás a helyzetünkben (semmilyen extra anyagi áldozattal nem járt), lévén, hogy Gergőnek 2010. márciusában lett meg a 2 év folyamatos és összefüggő munkajogviszonya, így jogosultak voltunk rá. A céges nominációt/jelölést már 2010. januárjában jóváhagyta az Ausztrál Bevándorlási Hivatal, majd ekkor egy kis "papírgyűjtésbe" kezdtünk, és kb. 2010. áprilisában adtuk be a vízumkérelmünket, amit kb. fél év alatt bíráltak el, míg közben voltak a szövetségi és helyi választások is, amik miatt 2010. augusztusában egy kicsit belassultak az ügyintézéssel. Mindenesetre minden jó ha a vége jó.

Hogy mi változott tőle? Azt hiszem az alap koncepciónk és terveink nem (vagyis, hogy továbbra is úgy gondoljuk, hogy nem Ausztráliában szeretnénk leélni az életünket), ám mégis mérföldkőnek éljük meg ezt az ausztrál kalandsorozatunkban. Állandó lakosként x év releváns ausztrál munkatapasztalattal jobb álláslehetőségek vannak a piacon, mint más vízumtípussal és/vagy minimális ausztrál szakmai háttérrel. Valahogy nyugodtabbak lettünk a meglétével: mostmár lehet pl. olyan befektetésekben is gondolkodni, amikben eddig a vízumtípus miatt nem lehetett. Jogosultak vagyunk Medicare igénybevételére is (bár ez igaz volt már az elbírálás időszakára is, ugyanis pár napra a vízumkérelem benyújtásunkat követően kipostázták a részünkre az ideiglenes medicare kártyáinkat).

Valójában egyfajta megnyugvást jelentett nekünk ez a vízum. Talán mostmár bátrabban tervezhetjük az elkövetkező éveket.

2009. nov. 24., kedd

» Whitsundays

2009. nov. 24. 21:08 | írta: meresztengeresz | 1 komment

Októberben öt napot töltöttünk a Whitsunday-szigeteken (Pünkösd-szigetek). A Brisbane – Hamilton-sziget útvonal viszonylag gyors és fájdalommentes volt, kevesebb, mint két óra fapadosozás után már landoltunk is az apró, de lélegzetelállítóan gyönyörű szigeten. Innen érkezés után hajóval mentünk tovább a Daydream-szigetre (Álmodozás-sziget). Vicces, hogy a fél évvel előre beszerzett Jetstar retúr repjegyek olcsóbbak voltak, mint a fél órás hajó út a Daydream-szigetre. Maga a hajókázás viszont nagyon kellemes volt, pár órája még otthon, majd hirtelen a Nagy-Korallzátony szívében lenni, meglehetősen felszabadulttá teszi az embert. A Daydream-sziget egyébként még Hamilton-szigetnél is pirinyóbb, rajta egyetlen hatalmas, kiterjedt szálloda resort. Pillanatok alatt be lehet járni (kis túlzással), ám annál többféle kikapcsolódási lehetőséget rejteget magában. A szolgáltatások közül van, amelyik ingyenes a sziget vendégeinek, ilyen pl. az edzőterem, kajakozás, és van, amit némi ráfizetéssel lehet igénybe venni. Aztán persze mindenféle programra be lehet fizetni, többek között óceáni raftingra és helikopteres túrára is. Mi az előbbibe neveztünk be és nem bántuk meg J. A szigeten számtalan medencében lehet úszkálni, míg a tengerben való fürdéshez lehet bérelni stingers suit-ot, vagyis a medúzák csípése ellen védelmet biztosító ruházatot. Mi ilyen „védőfelszerelésben” sznorkeleztünk sokat; a Lovers’ Cove nevű kis, eldugott partszakasz volt a kedvencünk. A szigeten számtalan étterem üzemel, rotációban lehet választani, vannak büfé vacsorák, minden. A resorton kialakítottak egy ún. mesterséges korallzátonyt, ami cápáknak, tüskés rájáknak, Nemo halaknak és még sok-sok egyéb tengeri élőlénynek ad otthont. A rája etetés nagyon mókás: délelőtt 10 órától jönnek a gondozók és látványos show keretében etetik az addigra már vagy fél órája ott várakozó rájákat (hogy honnan tudják a pirinyó agyukkal azt, hogy mennyi az idő? J). Képesek az orrlyukukon keresztül is beszipkázni a falatokat, bár kétségtelen, hogy jobban szeretik ők is szájba kapni az elemózsiát. A szigeten kétnaponta szabadtéri mozi előadások vannak, főképp a gyerekes családok kötelező programjaként. Biztos kihagytam jópár dolgot, amit még a szigeten lehet csinálni, de mi a sznorizáson, úszkáláson, sétáláson, kenguru és wallaby simogatáson, rövid edzőtermi látogatáson kívül nem éltünk más lehetőséggel. Ok, kicsit átgondolva, lehetett volna a kajakozás mellett még teniszezni, búvárkodni, a szépségszalonban relaxálni, masszázs padon feküdni, stb; mi sétáltunk az „erdőben”, megnéztük a szigeten lévő kápolnát, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a tengerre, koktéloztunk a pool bárban, nézegettük a különféle madarakat (sok kakadu tanyázik Daydreamen, valamint a számunkra eddig ismeretlen, az ún. ugartyúkfélék családjába tartozó stone-curiew madarak, amelyek érdekes sziszegő-fújtató hangot adtak ki magukból ha megközelítettük őket - ám ők bármikor feljogosítva érezték magukat az éttermi asztalokról való kaja-kunyerálásra -). A szigeten számtalan rock wallaby is él, de náluk a kenguru társaik sokkal barátkozóbbnak bizonyultak. Az egyik este vacsi után lementünk pihegni a Lovers’ Cove nyugágyaihoz, amikor a bozótban hatalmas robajra lettünk figyelmesek… aztán előbukkant kenguru mama és a kis kanga, aki egyfolytában boxolta az anyját, a hátára mászott, nem hagyta élni J… nagyon tündéri volt.

Egyik nap pedig óceáni rafting túrára mentünk… fantasztikus volt. Odafelé a srácok mintha direkt élvezték volna, hogy látszólag össze-vissza vezették a hajót, mintha direkt mentünk volna neki minden egyes nagyobb hullámnak… vicces volt. Majd megérkeztünk magára a Whitsunday-szigetre, ahol felmentünk egy kilátó pontra… onnan a látvány leírhatatlanul gyönyörű volt. Azt hiszem ilyen szépet még nem láttunk: strand kategóriában eddig vert minden eddig látottat. Fantasztikus, szilikon fehér homok, türkiz és zöldes tenger; a színek a szórt fény miatt még harsányabbak, még kontrasztosabbak voltak. A hajóról összebarátkoztunk egy cseh lánnyal, aki egy barátjával turistáskodott Ausztráliában. A strandon töltött ebéd után hosszasan fotózta a vörös coca cola-s dobozát a homokban, különböző szögből, stb… hm, érdekes. Minket meg szabályosan megrohamoztak a sirályok, szegények mindenáron részesülni akartak a csirkecombból és a káposzta salátából J. Közben párszor eleredt az eső is, fantasztikus színeket produkálva ezáltal. Majd átzubogtunk a Hook-szigetre és ott kétszer „merültünk”, igaz, csak pipával. Viszont! Két hatalmas tengeri cserepes teknőst is láttunk. Szívet-melengető látvány! Az egyikkel együtt úsztunk, lebegtünk, mivel többször döntött úgy, hogy feljön a víz színére. Ilyenkor vele úsztunk mi is és nekem sikerült megsimogatni a hátát, meg a hátsó lábacskáját, persze csak lehelet-finoman... Valószínűleg használtam már ezt a jelzőt, de leírhatatlan érzés volt.

Aztán az utolsó nap délután indult vissza a gép, mi azonban már egy jóval korábbi hajóval visszamentünk Hamilton-szigetre és béreltünk egy kis golf buggyt. Gergő nevetett az ötleten, de aztán ő is nagyon élvezte. Amúgy a szigeten ez a fő közlekedési eszköz, autót keveset láttunk. Gergőnek csak a nemzetközi jogsija volt nála, de ezt is elfogadták magában (amúgy csak a magyar/egyéb nemzeti jogsival együtt lenne érvényes) és pár órára így birtokunkba vettük a szigetet. Maximális sebesség 20 km/h volt. Mókás. És újra csak ismételni tudom magam, amikor a kilátásról, az elénk terülő látványról esik szó. Szemet-gyönyörködtető. Doro barátném, gyakran eszembe jutottál (meg sok minden, amiket meséltél anno – pl., hogy a szálloda teraszán próbáltál büntető jogot tanulni (!) és az odarebbenő papagáj (aki valszeg kakadu lehetett, mert azok olyan szemtelenek J) lazán megcsipdeste a Földvári könyvet J…). Egyszóval jól kibuggyztuk magunkat. Hazaút ismét okés volt, hátszéllel vagy másfél óra alatt újra Brissy…

2009. nov. 17., kedd

» Éjjeli látogató, avagy újabb posszum kaland

2009. nov. 17. 21:13 | írta: meresztengeresz | még nincsenek kommentek

Ma reggel nagyon meglepődtünk, amikor beléptünk a konyhába. Egy félig megcsócsált mangót találtunk a pulton, körülötte minden tiszta pacsmag, ragacs és gyümölcspép. Mivel egyikünk sem alvajáró, így feltehetően csak a posszumunk lehetett a bűnös J … a konyha ablakokat eddig mindig nyitva hagytuk éjjelente, most sem volt másképp (már napok óta 35 fok körüli a nappali hőmérséklet, nagyon meleg van és jól esik éjjelente a kereszthuzat adta friss levegő) és lévén nincs rajta szúnyogháló, a kis falánknak szabad bejárása lehetett. A posszumok imádják a gyümölcsöt, és a mézédes magnó különösen a kedvencük. A kis „háziállatunk” természetesen a legérettebb darabot választotta ki magának a gyümölcsöstálról és ott, egy ültő helyében befalta a felét J ...

Szegénykét mostanában érhette néhány sokk. Kezdve azzal, hogy Kym több körben rakta ki a szűrét a padlásról és bár nem tudjuk, hogy végleg sikerült-e kiűznie a házból vagy azért talált magának egy rést, amit aztán bejáratnak használ, mindenesetre a szemközti fára felrakott ún. posszum box a mai napig üresen áll. Illetve mégsem. Egyszer a kookaburra pár odaszállt, hosszasan szemlélte … de mégsem lett belőle madárodú. Mindenesetre gyakran halljuk éjjel, amint fel-alá csörtet a háztetőn, nagy robajjal végigmegy a terasz tetején és átugrik a legközelebbi fára. De ahhoz, hogy már a konyhába is betegye a lábát, pofa kell J. Ezért az ablakokat – legalábbis a mangó-szezon alatt – zárva fogjuk tartani éjjelente.

2009. okt. 6., kedd

» Észak-Queensland

2009. okt. 6. 21:35 | írta: meresztengeresz | még nincsenek kommentek

A hétköznapok kihagyásával, amit majd később pótolok, inkább az észak-queenslandi kirándulásunkról szeretnék írni, mivel nagyon-nagyon megfogott bennünket. Azt mondják a helyiek, hogy igazából szerencsés időben jártunk ott (tél vége tavasz eleje), mert októbertől áprilisig iszonyatosan nagy a páratartalom (trópusok lévén), csak pihegni tud az ember.

Talán az Észak-QLD-ben (is) előforduló veszélyekkel folytatom: novembertől akár júniusig a medúzák miatt nem ajánlott a fürdés az óceánban – többféle, keringést lebénító medúza él az itteni vizekben, így például a box jellyfish, amelynek csípése halálos lehet, aztán ott van az irukandji jellyfish, amelynek csípése irukandji szindrómát okoz – hogy mi az? … hát az irukandji medúza által okozott csípés (találó módon) amely azonnali kórházi kezelést igényel. Ezekben a hónapokban csak a védőhálóval körülvett strandokon ajánlott fürdeni, vagy még ott sem, mivel ezeknek a tengeri lényeknek a csápjai vékonyak ám több méter hosszúak, amelyeket átpréselnek a háló közti lyukakon és máris megvan a baj. Erre a célra egy spéci ruházat is kifejlesztésre került, amit pl. a parti mentők hordanak, akiknek ilyenkor is feladata végigpásztázni a vizet, kifeszíteni a hálókat, illetve kimenteni a bajba jutott embereket. Szerencsére mi most jó időben voltunk, csak a krokodilokra kellett figyelni, másra nem nagyon J. A strandok bejáratánál általában egy póznán mindig tartanak ecetet, a gyors felületi kezelésekhez. Aztán ott vannak a már említett édesvízi és tengeri krokodilok, akiknek ez a környék a hazájuk. Kym, a háztulajdonos, aki Cairns-ben nőtt fel, mondta is, hogy soha ne fürödjünk olyan helyen, ahol csak mi vagyunk egyedül, csak akkor menjünk be a vízbe, ha a helyiek is fürdőznek. Helyenként, Gergő eléggé feszkó volt, amikor a krokodilok által is lakott mandragóra mocsár feletti kiépített úton mászkáltunk, de szerencsére még távolról sem láttunk krokot.

Az útról egy kicsit bővebben. Csütörtök hajnalban indultunk (elvileg 6-kor indult volna a gép, de jetstar fapados járat lévén természetesen majd egy órát késett), így viszonylag korán már Cairns-ben landoltunk. Odafelé a repülő „jó oldalán” ültünk (leszámítva, hogy az egyetlen ordítozós gyerek a gépen mögöttem ült, de ehhez már kezdek hozzászokni, eddig ahányszor Ausztráliában repülőre ültem, mindig kifogtam… azt hiszem leszögezhető, hogy ha volt egy hülyegyerek a fedélzeten, az tuti mögém kerül… kisgyerekes barátaim, bocsánat de nem minden kisgyerek hülye, csak azokkal szemben van kifogásom, akik tényleg azok, és ezt tetézve még nem is foglalkoznak velük a szüleik az út során, így kb. 20-szor visítják, hogy „Anyu, nézz oda, Anyu nézz oda…” míg az anyuka csak huszonegyedszerre reagál valamit…, vagy pl. a két órás út során megállás nélkül rugdossák a háttámlám, stb…), így mind Brisbane-ről, mind Cairnsről és a köztes látványosságról tudtam fényképeket készíteni. A korallzátonyok felülről pazar látványt nyújtottak, félkör ívben fodrozódtak, belül pedig világos türkiz színben pompáztak. Cairns a levegőből (is) csodálatos volt, már ahogy a gép a város fölé ért, magával ragadott bennünket. A környező hegyek, a mocsarak, a kiépített tengerpart.

Kissé eufórikus hangulatban érkeztünk meg és már a leszállásnál megcsapott a meleg, pedig szeptember elejétől (inkább augusztus végétől) Brisbane-ben is nagyon kellemes meleg volt már akkor az idő. A reptér még kaotikus állapotban van, Gergőék cége tervezte a reptérbővítést, így azonnal felfedező útra indultunk, hiszen elég sok mindent Gergő tervezett az épületen. Majd taxiba vágódtunk és irány Cairns CBD; egy kellemes belvárosi hotelben szálltunk meg, ahová azért esett a választásom, mert „hot deal” keretében egy éjszaka mindössze $129-be került, reggelivel együtt. Akkor még nem tudtam, hogy ismerősbe fogunk botlani a szállodában. Érkezést és lepakolást követően szinte azonnal taxiba vágódtunk ismét és elmentünk a Scenic skyway bejáratához, ahonnan lanovka szerű kabinokban, az esőerdő felett vezet a kötélút. Lélegzetelállító látvány volt, azt hiszem semmi rájátszás nem volt, végig fülig ért a szánk, annyira izgalmas volt és egyben gyönyörködtető. Többször (kétszer) ki lehetett szállni és egy kis (tényleg rövid) esőerdei sétát tenni. Az egyik megállónál betértünk egy érdekes múzeumba is, nagyon interaktív volt. A skyway amúgy inkább l’art pour l’art jellegű, vagyis olyan, mint Camino… ahol is az út a lényeg nem a cél. Ez esetben a cél Kuranda falucska, ami egy kedves, helyes turista település feltűnően sok őslakossal, és még annál is több ajándék és egyéb árussal. De maga az út sokkal többet adott, mint Kuranda. Innen a Scenic railway-en tettük meg, hegyek-völgyek között az utat vissza Cairns-be. A vonat maga turistajárat, azon az útvonalon halad, ahol korábban a bányászok által kiépített ösvények is voltak. Nagyon hangulatos utazás volt. Visszafelé a városba sok helyen láttunk tarlóégetést. A vonaton ülve azon merengtünk, hogy lehet, hogy elhamarkodott (kicsivel kevesebb, mint) 1 nap után ilyen kijelentést tenni, de szívesen élnénk Cairnsben J. A város egy az egyben a tengerpart mellett épült, a korzó, vagyis az Esplanade is a vízparton húzódik, jobbnál jobb éttermeknek, kávézóknak, hoteloknak helyszínt biztosítva. Közvetlenül a tengerparton van a szabad strand is, olyasmi, mint Brisbane-ben a South Bank-en lévő plastic beach. Ingyenes, tiszta és kellemes. Épp egy rézfúvós zenekar játszott a Cairnsi fesztivál keretében, nagyon hangulatos volt. Vacsira előétel gyanánt kipróbáltuk az osztrigát és teljesen olvadoztunk, ahogy olvadoztak az osztriga falatok a szánkban. Nekünk nagyon bejött. Aztán a hotelbe visszaérve látom, hogy a földön egy boríték várt bennünket: kiderült, hogy egy régi pécsi ismerősöm, Csongor pont ebben a hotelben dolgozik, amire a levélkével fel is hívta a figyelmet. Kicsi a világ. Másnap meglátogattuk, jó pár éve nem találkoztunk már, talán utoljára még valamelyik búvártúrán vagy talán Gyékényesen a búvárbázison.

Másnap a kiadós (bőséges, degesznek is mondható) reggeli után kihajóztunk az óceánra. Még itthon Ella ajánlott egy búvártársaságot, a Prodive-ot, így velük szerveztem le az egész napos búvártúrát. A kikötőben nagy volt a forgalom, Cairnsből tucatnyi hajó társaság szervez utakat a környező szigetekre. A mi hajónk a Quicksilver névre „hallgatott” J, ahol is vegyes nemzetiségű csapat fogadott. Még álló helyzetben vettünk be egy-egy pirulát, bár a parton a pénztárnál mondták, hogy egyáltalán nem lesz viharos a tenger, mi úgy gondoltuk, biztos ami biztos. Hát egészen kb. 15 percig nem is volt rough (durva) a víztömeg. De ahogy elkezdődött a briefing, és ahogy dobálták a hajót a méteres hullámok, nekem azonnal felkavarodott a gyomrom, így az odaút nagy részét a spanyol lányokkal együtt a hajó farában töltöttem egy papírzacskó társaságában, jeget szopogatva (állítólag ez segít). Aztán ahogy lehorgonyoztunk a célpontnál, azonnal jobban is lettem. A japán merülés vezetőnk, Juta meggyőzött (na jó, nem kellett különösebben rábeszélnie), hogy mindenképp merüljek, így bár kicsit félve a kihagyott 3 évtől, de én is átöltöztem. Volt bennünk egy kis félsz, ami Gergőnél abban jelentkezett, hogy vízbe érkezve egyszerűen nem akart lemerülni… J érdekes búvárkodás lett volna. Nálam meg ott jelentkezett a bibi, hogy mivel kihagytunk 3 évet, így először különböző gyakorlatokat kellett csinálnunk a tengerfenéken térdelve (szokásos), többek között ki kellett volna vennem a reduktort a számból, kiengedni a buborékokat, majd berakni a reduktort. De valahogy nem akaródzott, gondoltam magamban, nem vagyok hülye, hogy kivegyem, hiszen ezek keresztül jön a levegő… egyszóval bepánikoltam. De aztán túltettem magam a helyzeten, kivettem, kifújtam és kész is voltam. Viszont pozitív volt, hogy a fülem egyáltalán nem állt be, szinte azonnal ki tudtam egyenlíteni ereszkedés közben, ami nagy szó, mivel nekem általában elég sok idő, míg leereszkedek mert állandóan pattog a fülem és csak lassan megy a megszokás. Maga a merülő hely szép volt, bár szerintem a Vörös-tenger mintha színesebb lenne. Ugyanakkor már rögtön az elején láttunk egy hatalmas tengeri teknőst, amint lent lakmározott, majd láttunk cápát (vékonyat, kevésbé ijesztőt), és számtalan gyönyörű halat. Jó volt újra merülni. A második merüléskor is, ami nem sokkal az első után volt, láttunk cserepes teknőst, olyan édes. A hajón azután volt egy kiadós büfé ebéd, terülj-terülj asztalkám módjára. Ezt a vörös-tengeri hajótúrákon is imádtam, az arab szakács isteni költeményeket varázsolt anno az asztalunkra. Volt velünk egy fotós lány is, aki rengeteget fotózott a víz alatt, felett, mindenhol. Rendeltünk tőle pár képet, így cserébe megkaptunk mindent cd-n, plusz azzal az előnnyel járt, hogy nagyon profi minőségű képek készültek. A harmadik merülés egy új helyen történt, itt már nagyon sekély vízben nyomtuk. Egy távol-keleti pár is volt a csoportban, akik a fedélzeten visszafogott kis szendéknek tűntek, ám lent a víz alatt, mint a veszettek tekeregetek ide-oda, mit mondjak balesetveszélyesek és idegesítők voltak. De hát mindenhol van egy hülye, nem? Mindenesetre nagy élmény volt a Nagy-korallzátonynál búvárkodni, teljesen feltöltődtünk, felvillanyozódtunk. Nem szabad hagyni, hogy ennyi idő teljen el két merülés között, de alapvetően semmi gond nem volt, majdnem simán ment minden.…

Harmadik nap észak felé vettük az irányt, Cape Tribulation és a Daintree Nemzeti Park felé. Előtte „beugrottunk” Mossman Gorge-ba is, ami egy szép, sziklás folyómeder. Sajnos a terület nagy része le volt zárva. Másfelől majd 5 napot túráztunk a Carnarvon Gorge-ban júliusban, szebbnél szebb útvonalakon, így azt kell, hogy mondjuk, azzal nem ért fel. Így nem is nagyon tudtunk és akartunk olyan sokat időzni itt, még beugrottunk Mossman faluba tízóraizni és kávézni (nem volt egy világbajnoki egyik sem), aztán irány Cape Tribulation, ami arról kapta a nevét, hogy a környező korallzátonyok egyikén Cook kapitány hajója az Endeavour itt futott zátonyra 1770-ben… ez a hely a bajok forrása, a megpróbáltatások foka. A Daintree-folyón komppal lehetett átkelni, ami hangulatos volt. Mindenhol tábla hirdette a krokodilok közelségéből eredő veszélyeket, és felhívta a figyelmet, hogy ne menjünk le a folyópartra, ne ússzunk, pecázzunk, barbizzunk (sütés), sátorozzun, stb. a folyóparton. A kis hajókázást követően az esőerdőben folytatódott az út, ami eszméletlen magával ragadó volt. Megálltunk a Mount Alexandra kilátónál, vagy ahogy az itteni őslakos nyelven hívják Walu Wugirriga, amely szintén „kilátó” jelentéssel bír. A terület jogos tulajdonosai a Kuku Yalandji törzs, amelyet „Esőember” törzsnek is hívnak. A táj és a látvány lenyűgöző volt. Ezután a legutolsó településhez mentünk, amelyet még két kerék meghajtású kocsival meg lehet közelíteni, és itt egy korábbi (talán most is „lazán” működő) hippi kempingen (és mangrove mocsarak felett – crockland) át le is értünk az érintetlen, csodálatosan pihentető tengerpartra. Alig voltak emberek a parton. Az egyik oldalról az esőerdő, mögötte a hegyek, míg a másik oldalon a tenger. Itt is feltöltöttük az elemeket, majd még egy strandra átmentünk, ami már olyan krokodilosabbnak tűnt, lévén, hogy a mangrove mocsár közvetlenül a tengerparton volt. Több helyen láttunk táblát, hogy ne terjesszük a banana disease-t, vagyis a banán járványt… gondolom itt úgy nő a banán, mint a gaz, elnyomva a helyi sajátos vegetációt. Számtalan tábla hívta fel a figyelmet az erős cassowary – kazuár madár jelenlétre is. Sok példány ugyanis áldozatául esik az itteni autós forgalomnak, és bár nem csak ezért, de számukat tekintve veszélyeztetettnek minősülnek. A kazuár madár sajátossága (az egyik), hogy a tojásokat bár a tojók rakják, ám amint azok befejezték dolgukat, továbbállnak és a hím az, aki valójában kikölti a kiscsibéket. Sőt, az ötvennapos költési idő elteltével, a sárgadinnye csíkokkal rendelkező fiókák az apjukat követik mindenhová. Az itteni nedves esőerdőben számtalan mérgező növény honos, ilyen például a Davidson szilva, egy tojás alakú szilvakék termés, melyet kizárólag a kazuár madár tud megenni, annak is csak a kicsinye. A termés ugyanis végighalad az apa emésztőrendszerén, majd a szülőből eltávozva (állítólag érintetlenül, egészben, úgy ahogy van) valamilyen kémiai folyamatnak köszönhetően, már nem mérgező, így a kiscsibék el tudják fogyasztani.

Az éjszakát Port Douglasben töltöttük, ami egy felkapott üdülőhely Cairnstől olyan 90 km-re északra. Felkapott, ezáltal a szállás is kétszer annyiba került, reggeli nélkül. Mindenhol hatalmas resort jellegű szálloda komplexumok, mégis valahogy olyan művi hangulata volt az egésznek. Port Douglast sokan imádják, istenítik. Nekünk sem volt rossz tapasztalatunk, és nagyon is jól éreztük magunkat, ám mégsem vált a kedvenc nyaralóhelyünkké, talán a kissé sznob légkör miatt, nem tudom. Mindenesetre a tengerpartja csodás, másnap délelőtt a Négymérföldes strandon időztünk, itt már nem volt (elvileg) krokodilveszély, meg semmi. Nagyon pihentető volt. És jók itt (is) az éttermek és kávézók. Cairns és Port Douglas között az út lélegzetelállítóan gyönyörű. Több helyen van megállási lehetőség egy-egy meredélyen, ahonnan lenézve előttünk hever az óceán, meg a homokos tengerpart. Csodás. Gergő végig mezítláb vezetett, nagyon élvezte. Homokos, nekem félig-meddig vizes hajjal érkeztünk meg a reptérre, ahol persze megint késett a repülő, megint egy kis hülye gyereket fogtam ki mögöttem a hazafelé úton, nemtörődöm anyukával, és berregő, csipogó játékokkal, de ez mind kellett J. Semmi probléma, csak a szokásos formát hozzuk. A mini-nyaralás, szusszanás viszont kiru volt!

Üdv,

2009. aug. 16., vasárnap

» Csomag, bicó, egyebek

2009. aug. 16. 14:56 | írta: meresztengeresz | 1 komment

Anyukámék augusztus 3-án postára adtak egy csomagot (légiposta, nem sürgősségi szolgáltatással), amit augusztus 11-én az Ausztrál Posta már megkísérelt kikézbesíteni! Hihetetlen, de egy hét alatt ideért a csomag. Mivel hétközben nem tudtuk elhozni a csomagot (korán megyünk, későn érünk haza, ld. alább), így tegnap battyogtam el érte a Bennetts Road-i postára. Nagyon köszönöm! A meglepetésnek is nagyon örültem! Gyönyörű darabok! Arról nem is beszélve, hogy Vichy termékekből most megint fel vagyok tankolva (egyszerűen képtelen vagyok Vichy nélkül élni J), csakúgy mint a nélkülözhetetlen gyógyszerekből. A képeslaptól meghatódtam J, a cipellőmnek nagyon örültem. A csomag tartalmazott még 5 Popper Péter könyvet – valamiért erre vágyok már egy ideje, ki vagyok éhezve rá… – és két egyéb meglepi könyvet. Nagyon szuper, már el is kezdtem a „Ne menj a romok közé”-t olvasni a teraszon… Köszönöm!

Tegnap itt volt Kym és egy villanyszerelő srác, sok-sok dolgot megcsináltak a házon, így pl. a pára elszívót a fürdőszobában, lámpákat a teraszon a BBQ fölött, und und und. Amúgy úgy néz ki, Kym megy vissza a Közel-Keletre, ezúttal egy bahrein-i nemzetközi építész irodába. Már nagyon izgatott, onnan akar Európába dobbantani. A ház mindenesetre egyre komfortosabb lesz.

Tegnap itt járt Nóri is egy barbizásra és siedlerezésre. Fincsi sacher tortát sütött! Tegnapelőtt a kolléganőimmel ültem be (inkább álltam be, mert a verandát részesítettük előnyben, gyönyörű kilátással) a Port Office-ba, eléggé vegyes este volt. Soha nem tudtam adoptálni magam a sznob témákhoz, ezzel most sem vagyok másképp. Erről ennyit.

A héten elkezdtem én is bicóval járni dolgozni. Legalábbis a hét elején, a szerdai – EKKA miatti – munkaszüneti napig jól is ment minden J. Gergővel megyünk-jövünk, ezáltal biztonságban érzem magam, nemcsak a forgalom miatt (bár igyekszünk nyugisabb részeket érinteni), hanem ha lenne egy durrdefektem a sok utcán szétszórt üvegszilánk miatt vagy leesne a láncom… visszafelé pedig az éjszakai forgalom miatt. Gergő amúgy 20-25 perc alatt teszi meg háztól-házig a távot, míg így velem ez olyan 50-40 perc… oh well. Majd belejövök. Ahhoz kellett kicsit hozzászokni, hogy reggel át kell gondolni az egész napot és mindent be kell csomagolni a bicóstáskába: ruha amiben napközben leszek (plusz hétfőn a tisztálkodó szerek, törölköző, stb), mert a munkahelyen az új öltözőben zuhanyozok és öltözök át (amit úgy néz ki reggelente fürdésre rajtam kívül nem használ senki, király!), aztán az ebéd és napközbeni kajcsi csomagolása, estére pedig a gym cuccos, plusz az apró méretű kézitáskám, ha napközben kimegyek intézni ezt-azt, stb. Kaptam parkoló hozzáférést a melóhelyemen, így a -1 szinten tárolom a bicót a többi kerékpárral együtt. Az öltöző nemrég készült el a 4. emeleten, benne két zuhanyfülke, szekrények, vasaló, beépített hajszárító, minden egyéb… nagyon kényelmes. Az mondjuk kemény, hogy meló után még fitness és utána bicóval haza… hétfőn-kedden teljesen kész voltam, remegett kezem-lábam, mint a kocsonya. Főképp kedden a személyi edzővel tartott edzés utáni bicózást követően… Csütörtökön Gergő munka után ment sziklát mászni a Kangaroo Pointra Kellel, így elég későn ért haza, ezért csütörtökön tömegközlekedtem. Pénteken meg beülés volt, így Gergő egyedül tekert ezen a két napon. Pénteken Kel vitt be egy filmet a stúdióba sziklamászókról, akik pl. minden biztonsági kötél nélkül nyomják… hááát. Amúgy Bob kollégám mesélte, aki maga gyengén látó, hogy bár a felesége teljesen vak, mégis minden évben indul a Melbourne-i 250 km-es bicikli versenyen. Tandemben nyomja és minden hétvégén leteker a partnerével 100 kilómétert. Hát ez nem semmi! Egyben nagyon becsülendő, amit csinál. És motiváló is…

Két hete voltunk megint annál a belvárosi könyvelő hölgynél, akit tavaly Tessa ajánlott. Idén is vele csináltattuk meg az adójóváírásunkat, ugyanis annyi fajta költséget le lehet vonni Ausztráliában magánszemélyként is az adóalapból, hogy ihaj, nem győztünk örülni! Többek között a tavalyi tax agent költségét is J. Tavaly sem panaszkodtunk a jóváírás összegére, és idén sem lesz rá semmi okunk J.

Kaptam egy emailt, hogy én lettem a második helyezet a Body, Mind & Spirit rendezvény egyik cégének sorsolásán, és ezáltal egy $100-os kupon boldog tulajdonosa, amit Balin, az egyik resortban lehet felhasználni… hurrá, már csak a maradék $2200-at kell magamnak állnom… ezek teljesen hülyék? Vagy csak olyasmiről van szó, amikor D. Peti haverom csinált nyereményjátékot a borászatával… ??? Mindegy, jelenleg Bali nincs a terveink között sajnos…

Július 1-től egy új vállalat-irányítási szoftver(?) került bevezetésre a cégnél, ami CIS néven (neeem, nem NCISJ), fut. Ebben történik minden, hasonló az SAP-hoz, de állítólag jobb (?). A céges beszerzések (a QLD kormány által létrehozott hatóságként inkább közbeszerzések) tehát ezen a rendszeren keresztül zajlanak. Minden 10.000 AUD-nál nagyobb összegű kiadás esetén a Contracts and Procurement Team (azaz mi) kap egy értesítést, hogy xyz emelt egy rekvizíciót. Ezt nekünk (nekem) mindig meg kell néznem és biztosítanom kell, hogy rendelkezik a fizetést alátámasztó dokumentumokkal, sőt, hogy azok megfelelnek a cég közbeszerzési irányelveinek). Hát az elején a rendszer mondanom sem kell, nem működött. Nagy volt a fejetlenség, zűrzavar, senki nem tudta, hogy mi a pontos menete a dolgoknak, rengeteg rekvizíció újból és újból visszajött hozzám, stb, már nagyon untam az egészet. Ehhez jön, hogy újabb szerződés típus lett bevezetve júliustól és Jennifer nagyon rá volt görcsölve a dologra, szóval valahogy a július annyira döcögős, nyögve-nyelős volt, hogy teljesen kész voltam. Szerencsére már sokkal jobb a helyzet, beindulni látszik az új gépezet, stb. Persze vannak nagyon érdekes aktualitások, pl., hogy Dél-Kelet Queensland államban az Seqwater végzi az ivóvíz fluorizációt és ezzel kapcsolatban rengeteg média visszhangot kapunk (hideget, meleget). Amúgy a cég benne volt a minap a Channel 10 Totally Wild műsorában, ahol az egyik biológus kolléga az Seqwater békafigyelő programját ismertette a nézőkkel.

Mindenkinek szép napot, Kr

2009. aug. 9., vasárnap

» Néhány dolog kiragadva…

2009. aug. 9. 13:05 | írta: meresztengeresz | még nincsenek kommentek

… szóval ezúttal is a hétköznapjainkról szóló beszámoló következik.

Az elmúlt 6 hétben a carnarvoni túránkon kívül sok minden egyéb is történt. Jó pár „function” volt mostanában, búcsúztatások, szimpla beülések kollégákkal és a finance csapattal, Jenniferékkel privátban, Dawn-nal, Dawn-nal és a citec-es kolléganőkkel (J), Finianékkel, Temoékkal, Bekiékkel, und und und… Ella július elején bejelentette, hogy eddigi terveivel ellentétben, már szeptemberben visszamegy Londonba. Még májusban megkapta az értesítőt, hogy elfogadták a vízumkérelmét (olyasmi volt, hogy ő beadta április x-én a kérelmet és rá két napra szigorították a vízum feltételeket, és ennek megfelelően jelenleg master fokozathoz kötik ezt a fajta munkavállalási engedélyt, amit Ella a bachelor végzettségével megszerzett), ami 3 évig érvényes. Teljesen extázisban van és Kristent, egy pénzügyes kolléganőmet pedig eszi a sárga irigység… ők is tavaly jöttek vissza Londonból, és azóta bánatos, hogy itt kell lennie a szülőhazájában. Azt mondja, ha csak eszébe jut, hogy most már csak turistaként mehet vissza Nagy Britanniába, szívkihagyás közeli állapotba kerül (valamiért nem jön be neki Brisbane és Ausztrália). Attól is egészen ideges lesz, ha kifejtem neki, hogy én bármikor dönthetnék úgy, hogy akkor most Londonba költözök mivel nem kell vízumért folyamodnom … de eszem ágában sincsen… főképp a jelenlegi gazdasági helyzetben. Kym-mel a múltkor szóba jött és teljesen egyetértettünk abban, hogy szerintünk London akkor tuti, ha piszkosul jól fizetős állása van az embernek, szép környéken lakik a családjával (és nem sokadmagával … Ella is többekkel fog összeköltözni, és ha jól emlékszem 500 fontot fog fizetni egy szobáért…) és sok mindent megengedhet magának. Így biztos tuti hely London. De hát Ella még nagyon fiatal és iszonyatos lelkes. Már karácsonyig megvan, hogy hová fognak utazni: első útja Spanyolország lesz szeptemberben, érkezés után két héttel… imádom az ausztrál lazaságot, hihetetlen, hogy képtelenek parázni és görcsölni olyan kicsinységeken, hogy vajon lesz-e munkám, stb… J, majd karácsonyozni az Alpokban fognak egy sítúra keretében. Nos, ami minket is érint, az a replacement, vagyis Ella pozíciója meg lett hirdetve és elkezdődtek az interjúztatások. Az éppen favoritnak hitt jelölttel ilyenkor az egész csoport (Jennifer, Ella, Lauren és jómagam) beülünk kávézni a Yin-be vagy a Bros-ba … de úgy néz ki ez még terítéken lesz egy darabig, mert a legaktuálisabb jelölt most is valamiért visszalépett. Amúgy meg annyi a jövés-menés, rengeteg új kolléga jött, strukturális átalakítások is vannak, szóval eléggé változatos az egész. Ezekről és sok egyéb munkahelyi témáról bővebben majd legközelebb.

Mindazonáltal, lehet, hogy a tél miatt, vagy nem tudom, de június óta nem voltam valami feldobott a munkahelyemen, nem voltam olyan lelkes, mint szoktam. Zavart a sok kis apró hülyeség, ami nem tetszett és ilyenkor mindig felmerült bennem, hogy akkor most mit is bohóckodok itt, amikor otthon – a szigorúan vett – szakmámban is dolgozhatnék. Aztán persze ha az ember lelke megnyugszik, rájön, hogy otthon is volt rengeteg hülyeség, ami zavart a munkahelyen, és ráadásul ennyi idő kiesés után valóban nehéz lenne visszamenni jogászkodni, napi tizen x órában… szal ezt egész jól megbeszéltem magammal augusztus elejére, így most úgy érzem (kisebb-nagyobb finomításokkal), megint a régi vagyok J … Aztán mivel ezek a hangulatingadozások főképp az adott hónap bizonyos időszakában jelentkeztek erősebben (természetesen, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hormonjaim határozzák meg a munkához való viszonyom J), így a dokimmal való konzultációt (és jó pár egyéb vizsgálatot – valahogy július volt a mélypont, minden nyavalya kijönni látszott rajtam, hetekig minden csütörtökön mentem különböző vizsgálatokra ebédszünetekben… L … szerencsére minden eredményem negatív lett J – azt hiszem valamilyen generális „nem szeretem” időszakom lehetett éppen) követően már legalább tudom, hogy a pms időszakban milyen – nem hormonhatású! – készítményekkel lehet a tüneteket enyhíteni. Június végén egy nap ugyanis a következő történt: levert voltam, nem volt kedvem semmihez, felkelni sem az ágyból (pedig előző napokban okés voltam), de azért összeszedtem magam. Reggel a biztonság kedvéért ittam egy kávét. Majd mivel nem lett jobb, nem tudtam jobban koncentrálni, nem „fogott” jobban az agyam, délelőtt még kimentem egy erős kávéért és biztos ami biztos, még ebédszünetben is kávézni indultam egy barátnőmmel, hozzá valamilyen különös csábításnak engedve, egy csokitortát is benyomtam (amúgy gyakran ebédelek kávézókban valami wrap-et és hozzá egy szója kapucsínót fogyasztva). Majd mire visszaértem a melóhelyemre már rázott a hideg, képtelen voltam odafigyelni, vagy koncentrálni arra, amit csinálok. Jennifer kérdezett valamit, és azt sem tudtam, miről van szó, holott előző héten csináltam azt az adott szerződést, amivel kapcsolatban érdeklődött nálam. Erre mondta, hogy akkor talán menjek haza (swine flu időszak volt, mindenkit bátorítottak, hogyha nem érzi jól magát, akkor talán szíveskedjen hazafáradni – amúgy júliusban itt annyian betegedtek meg swine flu-val, hogy a dokik már nem is regisztrálták az új eseteket, és sajna a tamil flu nevű gyógyszer is elfogyni látszott), így kettőkor le is pattantam. Kicsit jobban lettem otthon (csak éppen másnaptól jöttek a mókások a teraszbővítést megcsinálni… hehe), így elkezdtem autodidakta módon utána kutatni a tüneteimnek és arra a következtetésre jutottam, hogy nekem csakis pms-em lehet! A dokinőm is megerősítette, hogy a pms alatt márpedig a következő dolgok szigorúan kerülendők: kávé és minden koffeint tartalmazó ital, csokoládé, alkohol és csökkenteni kell a szénhidrát bevitelt is. Ok, akkor egész jól jött ki a déli 12 óráig elfogyasztott három kávé és csokis süti… ehhez csak granulálni tudtam magamnak J. Majd, hogy ezt a siker hetet tovább fokozzam, gondoltam másnap befestem a hajam (már egy ideje otthon követtem el a hajfestést, mondván ezért nem fogok kifizetni 120-150-plusz dollárt…), hátha attól feldobódom. Hát sikerült! Olyan szinten barmoltam el a hajam a szőkés barnának hirdetett hajfestékkel, hogy majdnem elbőgtem magam. Rézvörös lett, de csak a töve és kb. 10 cm a tőtől, utána meg …. Másnap a kolléganők ugyan mondták, hogy ááá, egyáltalán nem is lett olyan rossz, de én ezt csak a szokásos angolszász udvariaskodásnak vettem, és még aznapra kerítettem egy fodrászt a CBD-ben. Ez eddig Ausztráliában csak egyszer voltam fodrásznál, a Jennifer ajánlotta Kylie-nál, de ő kint van Camp Hill-en és különben is, vészhelyzet volt. Így végül is a melóhelyemhez közel, az Eagle Street Pier-en találtam egy jó kis csajt, aki megmentette a búrám (és CBD-hez képest egész jó kis áron is), meg ki is vasalta a hajam GHD (good hair day) hajvasalóval. Hát állat lett. Ella ugyan mondta, hogy ő a fitneszben minden reggel megmossa és ki is vasalja a haját, de nem gondoltam volna, hogy ez tényleg ilyen szuper. Olyan finom, puha lett tőle a hajam és mégis… szal nagyon tetszett. Azóta tehát van fodrászom a városban és eszem ágában sincs otthon kísérletezgetni tovább a hajfestéssel (és ezzel a lendülettel kozmetikába is elmentem párszor, mondván ez a hangulat ingadozásaimnak csak jót tehet J).

Amúgy voltam idén is vért adni, meg is csináltak mindenféle vizsgálatot rajtam (mivel három hónapnál több idő telt el az utolsó véradásom óta, ezért meg kell ismételni minden vizsgálatot), csak ezúttal el is mondta a hölgy az értékeket. Gratulált - a mostmár regisztrált - súlycsökkenésemhez J, majd megmérte a vérnyomásom, ami továbbra is meglehetősen alacsony, csakúgy mint a hemoglobin szintem ami 129 g/l volt a méréskor. Tavaly is ilyen alacsony volt, tehát nincs semmi gond, valszeg ez alkati kérdés, ám az már elgondolkodtató, hogy 125 alatt (nők esetében) nem lehet vért adni, tehát én eléggé az alsó limit határát súrolom. Véradást követően mentünk a Carnarvon NP-ba, így ott minden este vörös húst ettem (főképp marhát és bárányt), így adtam egy kicsit a hemoglobin szintemnek. Persze ideálisabb lenne zöldségekkel és hüvelyesekkel fenntartani a megfelelő vas és hemoglobin szintet, de hát nem vagyunk vegetáriánusok és néha igenis jól esik egy kis vörös husi…

Gergőéknél is minden oké, nincs különösebb dráma munkahelyi szinten. Senkit nem rúgtak ki, aki elment, önként ment J. Finiannel, Gergő ír kollégájával jártunk mostanában össze, nagyon aranyos a japán barátnője, sokat hülyéskedünk vele a Shógunból és az innen-onnan összeszedett japán tudásunkkal. A múltkor voltunk a Kabuki nevű japán étteremben, ami egy három órás programra sikerült, lévén látványkonyha szerűen ott előttünk készítették el a fogásokat. Nagyon jól szórakoztunk, volt tojás és rizsdobálás, lángolás, stb. Finianék most éppen Szlovákiában vannak, mivel a bátyja megnősült és egy szlovák lányt vett el… A többiekkel is összejártunk párszor, ezalatt Bekiéket, Leonát, Demot , und und und értem. Mindenki jól van. Gergő talizott még Chris-szel is, aki szintén jól van, meg volt vendégségben Shaun-éknál, aki a héten dolgozott utoljára a cégnél… zajlik, zajlik, ahogy kell.

Az egyik legnagyobb pozitívum ebben az időszakban, hogy végre elkészült majdnem két hét alatt az új terasz: a régit lebontották és az új a régi mintegy meghosszabbítása. Így most már a konyhából is ki lehet jutni a teraszra és értelmet nyert a harmonika lengő ajtó is. Nagyon-nagyon-nagyon! Hihetetlen mekkora minőségbeli változás. Azóta állandóan a teraszon vagyunk, nagyon élvezzük. Gergő amúgy is fúr-farag mostanában, mindenféle bútorokat akar készíteni sk, most is lent csiszutol éppen az alsó szinten. A szemközti – általunk csak banánfának nevezett, pedig nem az – fán kis honey-eater madárfészekre bukkantunk, illetve minden reggel meglátogat bennünket egy magpie párocska és kopácsol a konyha ablakon, illetve „énekel”. Nagyon természetközeli ez a ház J. A terasz meghosszabbítással szerencsére megszűntek a papagájtetemek is a lépcsőn, akik korábban neki kamikázéztak az üvegablaknak… eléggé szívszorító látványt nyújtottak. Viszont úgy néz ki, Kym meg akar szabadulni a kis posszumunktól és fel akar rakni valamilyen posszum dobozt és be akarja fogni, hogy aztán máshol elengedje(?)… mi egyelőre mondjuk, hogy nem kellene, minket nem zavar stb… de Kym már csak olyan, hogy ha mond valamit, akkor azt előbb-utóbb tett is követi… Múlt héten nálunk jártak Martinék is, szuper volt, jól szórakoztunk, édesek a gyerekek, Martin változatlan stílusban és humorszinttel nyomta. Egyedül Katy tűnik fáradtabbnak, de nem csoda, szeptember elején érkezik a harmadik bébi! Nagyon izgalmas. Annyira jó velük lenni, annyira melegszívű emberek!

Mik voltak még eddig: Nórival elmentünk megnézni az új házukat, ami nagyon szép! Alapvetően jó hangulatuk van az új házaknak és már kíváncsiak vagyunk milyen a ház a költözés után, immáron bútorokkal. Aztán Nóri elvitt minket a guide dog show-ra is, vagyis a vakvezető kutyák bemutatójára. Nagyon cukik voltak, mindenféle korosztályból kerültek ki ezek a retrieverek… sokszor eszünkbe juttatva Barnit otthonról. Aztán megnéztük mi is a Brüno c. filmet. Szerintem nem volt annyira gusztustalan, mint a Borat, ugyanakkor tényleg vicces volt. Aztán a héten megünnepeltük a névnapomat – többek között – egy, a Brisbane International Film Festival keretében leadott filmmel… hát mit mondjak, ritka rossz volt. Recsegett-ropogott, se íze se bűze nem volt ennek az argentin rendezőtől való Unmade Beds c. produkciónak. Ennek dacára az alteros közönség megtapsolta a végén…

Dióhéjban ennyit, még jó sok mindenről akartam írni, de majd legközelebb. Mindenkinek a legjobbakat. Tudom, otthon a nyarat hosszabbítanák meg sokat és épp ezért tán visszásan hangzik, de mi meg idelent alig várjuk, hogy szeptember legyen és megjöjjön a fincsi meleg (már ami az éjszakákat illeti), ami egészen májusig kitart… már csak három hét és itt a nyár J!!!

P, Kr

2009. júl. 26., vasárnap

» Carnarvon Nemzeti Park

2009. júl. 26. 16:50 | írta: meresztengeresz | 3 komment

Kb. 9-10 óra vezetésnyire Brisbane-től, Queensland állam középső részén, kb. 3 órányira Roma városától északra található a Carnarvon Nemzeti Park, ahol jó pár napot túráztunk. A nemzeti park Carnarvon Gorge részét jártuk be vasárnaptól szerda reggelig, ami „kiépítettebb”, tehát nem kell előre jelezni a ranger-nek az útitervet. Eddig is láttunk már sok szépet Ausztráliában, de ez a hely felülmúlta az összes általunk látott nemzeti park látványosságot; annyira változatos volt, minden kanyarban egy újabb csoda terült elénk. Talán most éreztük először, hogy „valamit láttunk is” ebből a kontinensnyi országból… Fantasztikus volt, hogy a kenguruk és wallabyk mindenütt ott ugrándoztak, ugyan tisztes távolságra az embertől, de mégis karnyújtásnyira.

Először Romaban szálltunk meg, ám hamar beláttuk, hogy a napi kirándulásokhoz egy kissé messze van és a tracking mellé nem hiányzik a napi 6 óra vezetés. A Roma – Injune – Carnarvon Nemzeti Park szakaszokon számtalan állat-, főleg kenguru de olykor-olykor disznó és egyéb más tetemmel találkoztunk az út mellett, nagyon szomorú látvány volt. Sajnos egy kenguru elénk is elénk ugrott, és bár Gergő pikk-pakk lefékezett, így is elkapta a kenguru farkát, ami rossz lehet szegénykének, mivel a kenguruk a farkukat támaszkodásra és sok egyéb dologra is használják. Ahogy szürkül, előkerülnek a kenguruk, mint otthon az szarvasok és őzek, ám itt tényleg tömegével, szóval nagyon kellett sasolni nehogy elcsapjuk őket. Miután körbejártuk a szálláslehetőségeket a helyszínen, az egyik a Takarakka Bush Resort, ami jóval olcsóbb, viszont a faházak nem fűthetők és egy kisbolton kívül nem volt egyéb kajcsi lehetőség – ez a hely ideális tavasztól őszig, valamint a mobile home vagy campavan-nel ide érkezőknek, akik tudnak a lakókocsiban főzőcskézni; a másik pedig a Carnarvon Gorge Wilderness Lodge, rövid tanakodás után az utóbbi mellett döntöttünk, mivel fűthető „sátrakkal” rendelkezett, amolyan safari stílusú elrendezésben, amit mindig is ki szerettünk volna próbálni. A helyi étteremben a német chef fenségesebbnél fenségesebb ételekkel kényeztetett bennünket és a többi vendéget, reggelire Gergő általában grand breakfast-et nyomott, rántottával vagy buggyantott tojással, míg én változatlanul a juharszirupos angolszász palacsinta rabja vagyok J. Ebédre általában készítettünk szendvicset meg nem is igazán szerettünk volna emiatt visszamenni a bázisra, ám a vacsorák szintén nagyon lenyűgözőek voltak, általában marha vagy bárány fogásokat választottunk, így a hemoglobin szintünket is normalizáltuk egy kicsit J… na és a desszertek… nagyon ott voltak.

Nos, de hogy ne csak a táplálkozásról írjak, rá is térek magukra a látványosságokra. A Gorge maga főleg homokkőből áll, amelyet a szél és a víz az évezredek alatt alakított ki olyannak, mint amilyennek napjainkban látható. Mivel a homokkő rendkívül jól szívja magába a csapadékot, a Carnarvon-patak (helyenként folyó) akkor is csordogál, ha hónapokig nem esett eső, mert bőven van utánpótlása a sziklák mélyéből. Ahogy a Moss Garden (Moha Kert) elnevezésű részre, úgy szinte a teljes nemzeti parkra jellemző, hogy a homokkő, mint a szivacs szívja magába a csapadékot, amely akár évezredeken át tartó utazásba kezd a kőzetben egészen addig, amíg el nem ér egy keményebb pala réteget, amelyen már nem tud keresztülhaladni, így oldal irányban tör utat magának, amely mentén „ősidőkből” itt maradt, a harasztok törzsébe tartozó ritka király páfrányok és mohák telepednek meg. Fantasztikus érzés látni ezeket az „élő fosziliákat”, teljesen a dinoszauruszok korába tudja magát képzelni az ember. A Ward’s Kanyonban járva is időutazás jellegű érzésünk volt mivel, az amúgy is hátborzongató környezet mellett az itt uralkodó király páfrányok (king fern) mintegy 300 millió éve változatlanok. Amúgy ezekben a kanyonokban (Ward’s Kanyon, Moss Garden, Amfiteátrum és a Boowinda Gorge) úgy átlagosan 15 fokkal hűvösebb volt, mint a folyóvölgyben, nagyon sajátos mikroklímával rendelkeztek. A Boowinda Gorge hatalmas „sziklakapuja” előtt állva megcsapott minket egy jéghideg fuvallat, amitől teljesen Gyűrűk Ura feeling lett úrrá rajtunk. A természeti látnivalók mellett az Art Gallery, Cathedral Cave (Katedrális Barlang) és a Baloon Cave (ez végül is nem fért bele a 3 és fél napba) a Carnarvon völgyi őslakos kultúra legnevezetesebb pontjai, számtalan sziklafestmény, rajz és vésett dombormű látható ezeken a helyeken. A legtöbb kép egyébként úgy készült, hogy a „művész” a szájából a vízzel összekevert por alapú festéket az elé tartott tárgyakra köpte, amelynek a körvonala jelenik meg ezáltal a sziklákon; így kaphatunk pontos képet az őslakosok által használt tárgyak valódi méreteiről (is). Amúgy az ausztrálok rettentően büszék az aboriginal kultúrára, mondván, hogy szinte a legősibb kultúrák egyike a Földön. Valóban az, ősi, ugyanakkor az évezredek alatt nem sokat (semmit sem) fejlődött, lényegében a fehér ember megjelenéséig megmaradtak kőkorszaki szinten.

Gergő itt egyébként tökéletesen kiélhette ornitológiai szenvedélyét, számtalan – nekünk – új madárfajt fedeztünk fel, láttunk kékeslila kingfisher-t (olyan jégmadár szerűt), white faced heront, kisebb kormoránt, és persze a megszokott madarakat is, mint kookaburrákat, papagájokat és currawong-okat (amik amúgy városi környezetben is előfordulnak, május környékén a melóhelyemnél is lakhatott egy, mert a hangja abszolút megmaradt, mivel azt hittem, hogy az Ausztráliában megszokott pittyogó gyalogos átkelők megváltozott hangja…). Láttunk még cocatoo-kat, fecskéket, galah papagájokat, stb. Úgy tudni, hogy az ausztrál madárfajok mintegy egyharmada megtalálható a Carnarvon Nemzeti Parkban… A Takarakka Bush Resortnál lévő folyószakaszon kacsacsőrű emlősök (platypus) élnek, ám mi ezúttal sem láttuk őket.

Megismerkedtünk mindeközben egy Perth-ben élő 69 éves nénivel, aki egyedül túrázgatott és végig is csinálta azt a távot az egyik nap, amit mi, pedig nekünk lógott a nyelvünk a nap végére. Lakókocsival utazgat Ausztráliában, 4 gyereke a szélrózsa minden irányában, idén májusban indult Perth-ből és csak 2010. májusában tér vissza az egyik lánya esküvőjére. Mesélt az életéről, ami elég sok tragédiában bővelkedett, mégis megmaradt nyitottnak és optimistának. Rengeteg helyen járt már Ausztráliában, adta a jobbnál jobb tippeket, illetve kétévente elutazik külföldre is, legutóbb Norvégia-Izland-Grönland túrán vett részt. Inspiráló volt. ú

Magáról a sátrakról a szálláshelyen még annyit, hogy nem zárhatóak, mindenki nyugodtan bent hagyhatja a dolgait, nem kell attól félni, hogy bárki meglovasítaná értékeit, pedig a táborhely nincs körülkerítve, bárki szabadon járhat-kelhet, mégis. Gázzal működött a fűtőtest, ami nagyon szépen bemelegítette a sátrat, ehhez jött még a vastag dunyha paplan és a két takaró, így egyáltalán nem fáztunk éjjelente. Egy párocska a túra utolsó állomásán, a Big Bend-nél kiépített kemping helyen éjszakázott (engedély kell a sátrazáshoz), és én úgy sajnáltam őket, hogy fáznak. Lehet ott ugyan sütögetni, de pl. fürdeni nem, és ahhoz meg az ottani rock pool (természetes ám még nyáron is jéghideg vizű, medence szerű sziklató) vize hervasztóan fagyos lehetett. Este fél 6-ra már besötétedik, így másnap reggel 7-ig nem nagyon lehet mást csinálni, mint vacogni. Gergő erre azt mondta, hogy ha van megfelelő felszerelése az embernek, akkor kibírható a hideg, ugyanakkor ide nincs más út, csak a folyómeder sziklás, göröngyös ösvénye, tehát a sátrakon és egyéb felszerelésen kívül, amit magának kell az embernek felcipelnie a Big Bend-ig, még gondoskodnia kell élelemről és ivóvízről, ami két főre és két napra számítva alsó hangon is 6 liter víz… mindezt télen… szóval nem cseréltem volna velük (egyelőre J). Nekünk most, a második házassági évfordulónkon tökéletesen megfelelt, hogy napközben túráztunk, este finom marha steak vagy bárányragu (és a kötelező desszert… palacsinta, csokis szelet, vagy a legfinomabb mind közül, crème brûlée) után bekucorodtunk a fincsi melegbe, dunyhák és párnák közé. Talán egyszer, valamilyen expedícióra készülve, bevállaljuk a Big Bend-i sátrazást, de az még odébb van.

2009. jún. 28., vasárnap

» Megint néhány hét összefoglalója

2009. jún. 28. 20:11 | írta: meresztengeresz | még nincsenek kommentek

Hol is hagytam abba a minap? Június elején volt egy három napos hosszú hétvége, hála a Királynő születésnapjának (amit amúgy nem az állami ünneppé nyilvánított június 8-án ünnepel II. Erzsébet). Ránk fért már nagyon a pihenés, és a három napba belefért egy kis kirándulás is a Sunshine Coast Hinterland varázslatosan gyönyörű tájain. Fantasztikusak a hegyek Brisbane körül, akár délre, akár északra indul az ember. Montville-t többen melegen ajánlották a munkahelyről, hát megnéztük. Gergőnek annyira nem jött be, kicsit műnek találta, mint otthon Szentendrét, engem viszont magával ragadott a hangulata: a sok kávézó, kézművesbolt, étterem. És a csodálatos panoráma… Aztán még Caloundra-ra is elugrottunk, ami az egyik kedvenc helyünk az északi parton, annyira nyugis. Teljesen feltöltődtünk.

Azon a héten Gergő hét közepén munka miatt felment a főnökséggel Mackay-ba. Pont azokon az estéken és reggeleken volt farkasordító hideg a házban, annyira lehűlt, hogy állítólag a facebook-on lépten-nyomon mindenki erről kommentezett. Pénteken aztán meló után én is csatlakoztam Gergőhöz. Mondjuk az a péntek vicces volt, mert annak dacára, hogy bolondokháza volt a sok meló miatt, Jennifer mégis kitalálta, hogy menjünk el együtt ebédelni a Verve-be. Ennek örömére két és fél órát sikerült ott töltenünk, megittunk egy üveg bort is hárman (Lauren soha nem jön), így utána délután én már nem sok kárt tettem a munkában J. Majd meló után ki a reptérre, és bár fapados légitársasággal utaztam, nagyon kényelmes és kellemes volt, mivel alig voltunk, és pont a CBD felett haladtunk el, én a jó irányban ültem és nagyon hosszú percekig gyönyörködhettem a kivilágított belvárosban, az utcákban, épületekben és hidakban. Nagyon szép volt. Egy és negyed órás volt odafele az út, amit szinte végig olvasva töltöttem (Men are from Mars, Women are from Venus… szenzációs!). Gergő már várt az apró, de barátságos reptéren. Sokkal melegebb volt, hiába, kb. 1000 kilcsivel északabbra már érezhetően más a klíma. Nagyon helyes szállásunk volt, és meleg volt! Élveztem, hogy egy szál pólóban lehet aludni. Másnap az egyik híres nemzeti parkba mentünk, ami Mackay-tól nyugatra fekszik. Egész nap ebben az ún. Eungella NP-ban mászkáltunk, láttuk a Finch Hatton-folyót, nagyot kirándultunk. Útközben megálltunk egy hegyi kávézóban, ami nagy élmény volt. Egy öreg hölgy üzemelteti, aki hátulról vagy 20-nak néz ki, nagyon vékony, csinos, ám előlről verte a 70-et … paróka, fel volt botoxozva vagy kollagénezve az arca, full smink, stb. Ám a szemei gyönyörű kékek voltak, nagyon élénk színűek. Maga a kapucsínó meg a kaja felejthető volt, de utána beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy német, a férje pedig magyar volt (Fekete László, amit hibátlan kiejtéssel mondott). Kicsit mesélt az életéről, meg a kalandjairól. Valahogy engem teljesen rabul ejtett, még tudtam volna vele órákat beszélgetni az emlékeiről (a múltjáról újságcikkek emlékeztek, amiket kirakott a falra), de Gergőnek már mehetnékje volt. Valahogy tényleg olyan bizarr volt az egész, a hely, a nő, minden. Gergővel kávézás közben arról beszélgettünk, hogy pont ilyen helyeken játszódnak a horrorfilmek, és lehet, hogy mi is hamarosan lent találjuk magunkat a pincében... Mert azért kissé hátborzongató volt a hely hangulata. De ahogy elkezdtünk beszélgetni Susannával, ez teljesen átalakult a részemről érdeklődéssé. Érdekes életútja lehetett! Ezután még tettünk egy kísérletet, hátha látunk kacsacsőrű emlőst a Broken River kijelölt szakaszán, ám no such luck… valahogy elkerülték a kilátó helyet. Este beültünk a helyi étterembe, ahol isteni finom thai vacsit nyomtunk, ha lehet, még finomabb volt, mint Noosa-ban a kedvenc helyünkön, amit szinte már fokozhatatlan… Mackay-ról egyébként röviden és tömören annyit, hogy egy álmos, unalmas kisváros, minket különösebben nem fogott meg. Annál lenyűgözőbb(?), hogy amennyire kicsi, annyira könnyű eltévedni benne. Gergő főnöke otthagyott Gergőnek egy autós térképet Mackay-ról, mondván, hogy eléggé fura úthálózattal rendelkezik és kiismerhetetlen… hehe, ugyan már, biztos csak túlzott. Hát valóban nem! Aztán másnap kicsit északabbra tartottunk és a Hillsborough Nemzeti Parkban töltöttük a napot, a tengerparton. Hihetetlen kikapcsoló és relaxos nap volt. Teljesen feltöltődtünk. Este indultunk vissza Brisbane-be és a hátszél miatt az út 55 perc volt! Nóri várt minket a reptéren, drága volt, mert hazahozott bennünket és még egy picit csacsogtunk utána nálunk. Alapvetően felfrissültünk és alaposan kipihentük magunkat Mackay-ban.

Aztán a közösségi életről is röviden. Dawn-nal továbbra is hetente legalább egyszer megváltjuk a világot J. Aztán Jasminaval is felvettük a fonalat, már vagy 5 hónapja nem találkoztunk így az egyik nap együtt ebédeltünk. Érdekes volt, hogy alapvetően minden ugyanolyan volt vele, és mégis, annyi minden történt azóta, hogy eljöttem a citectől. Folyt. köv. Jenniferrel és Ellával továbbra is ugyanolyan rendszerességgel kávézunk és ebédelünk együtt, mint eddig. Nagyon bírom őket! Jennifer a múltkor egy ügyfél meetingen kifakadt, hogy ha nekem valamiért el kellene mennem a cégtől, akkor nagyon sírna! ÓÓÓ J.

Múlt héten Nóri elhívott egy standup comedy show-ra a Powerhouse-ba. Judith Lucy estjét néztük meg. Eleddig én még nem hallottam róla, de nagyon jól szórakoztunk, jó kis kikapcsolódás volt hétközben. Amúgy megoszlanak róla a vélemények, sokan szeretik, de sokan támadják is és túlzásnak tartják, amiről és ahogyan beszél. Az biztos, hogy meglehetősen szabatos a hölgy és van egy sajátos stílusa… amire én személy szerint vevő voltam J. A Powerhouse amúgy szuper, a kilátás a Brisbane-folyóra, a hangulat, a zene, minden. Gyakrabban kellene oda járni, azt hiszem…

Múlt hét pénteken a cég szervezésében buliztam a Port Office Hotelban, ami remekül sikerült, egy csomó olyan emberrel tudtam csevegni, akikkel amúgy nem, és valahogy építő jellege volt az egésznek. Két könyvelő kolléganőmet csípem még nagyon, és most, hogy múlt héten helyet cseréltem Bobbal (így egy single asztalom lett, közelebb a csoportomhoz… Én nagyon akartam a cserét, de nem akartam szervezkedni különösebben… visszajött a kolléga a long service leave-ről és úgy volt, hogy akkor őt kapom meg szomszédnak, aztán, hogy egy másik lányt… míg végül Jennifer pontot tett a helyzetre és elintézte, hogy akkor én kapjam meg a külön box-ot és Bob átült a helyemre a temp kolléganővel, aki neki segít), egy közegbe kerültem velük és sokat hülyülünk, jófejek. Mindazonáltal nem akartam nagyon elhajolni a céges bulin, így egy idő után átmentem Gergőékhez a Pig and Whistle-be. Gergő Finianékkel és Temoékkal bulizott a szokott helyen. Végre megismertem Finian barátnőjét, a japán Mariet; ott volt még két ír haverja, meg Temo fiji-i haverja és egy ausztrál lány. A csajokkal jókat dumáltam az élet nagy dolgairól… kiderült, hogy a lányt is Sauernek hívják J kicsi a világ. Mit ne mondjak, már régen ütöttük ki így magunkat, másnap kissé használhatatlanok voltunk, a fáradság teljesen ledöntött J.

Aztán azon a hétvégén vasárnap házibuliba is hivatalosak voltunk Tessa szervezésében. Mindenki készült kajával, Gergő gulyáslevest készített, hatalmas szemű babokkal, nagyon-nagyon ízletes lett, hiába Gergő mindig is jól főzött J. Beki és Dixon eljöttek értünk útban az Ikeából és mivel lényegében 10 percre sem laknak Tessától, előbb hozzájuk mentünk letenni a kocsit. Nagyon pöpec házuk van, hatalmas medencével, mindennel. Egy éve kb. felújítanak, lépésről-lépésre. Tessa háza is nagyon-nagyon hangulatos, teljesen más stílusú, amolyan bohém, misztikus. Ott volt még Bekiéken kívül Leona és Demo is. Leonával tök jót beszélgettem, valahogy sokkal jobb volt a hangulat, mint amikor Stradie-n kempingeztünk… mondjuk nem csodálom… J. Szuper este volt, amialatt én szinte megállás nélkül Tessa labradorját simogattam, amelynek köszönhetően a kutya levakarhatatlan volt J.

Tegnap Dawn-nal voltunk egy érdekes programon, a Mind&Body&Spirit Fesztiválon. Hát mit mondjak, mind a szellemnek, a léleknek, mind pedig a testnek megfelelő kikapcsolódás és feltöltődés volt. Többek között nagy élmény volt, hogy csináltattam aura fotót. Egy lengyel nő fényképezett, Krystynanak hívták, miközben vele csacsogtam, csatlakozott egy idős néni is a társasághoz. Maga a fényképezés úgy történt, hogy egy kicsit a hagyományostól eltérő kamerába kellett néznem úgy, hogy közben a két kezemet le kellett helyeznem két fémtenyérre. Utánam közvetlenül a néni jött és közben sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy osztrák, de magyar ősökkel. A háború után Dél-Afrikába ment, teljesen kiábrándulva Európából. Dél-Afrikában vagy 40 évet élt, és kb. 10 éve jöttek át Ausztráliába. Valahogy azonnal egy hullámhosszra kerültem vele, és mivel Dawn épp belebotlott ismerősökbe, mindenképp meg akartam várni a hölgyet, amíg az ő fotóját is kielemzik. Utána még sokat mesélt a háborúról meg Dél-Afrikáról, ami élete legszebb időszaka volt. És milyen érdekes, a kettőnk aura fotója szinte teljesen hasonló volt, apróbb eltérésekkel… mondjuk amikor Gergőnek ezekről beszámoltam, ő csak mosolygott és megsimogatta a fejem… azt hiszem őt ilyenre nem lehetne rávenni, mert átverésnek és hülyeségnek tartja… J. Nos az aurafotó elemzésem szenzációsan sikerült. Kiderült, hogy nagyon erős és egészséges aurám van. A férfi a fotó alapján hihetetlen jól leírta, hogy milyen típusú ember vagyok és nagyon ráérzett mindenre ami mostanában foglalkoztat. Valahogy klappolt az egész. Ennyit a szellemi élményről. Fizikális síkon is adtunk a dolognak: isteni indiai curry-t ebédeltünk, kipróbáltunk mindent, amit ki lehetett, fejbőr,- talp- és hátmasszírozó gépet, auratisztító parfümöt, sőt, befizettünk egy nagyon-nagyon élvezetes reflexológiai talpmasszázsra is. Imádom, ha masszírozzák a talpam, ez a gyengém J. Nagyon jól szórakoztunk. Utána még a belvárosban beültünk egy picit borozni, csacsogni is.

A minap volt a Csak szex és más semmi c. film az SBS-en. Én annyira meglepődtem, hiszen bár számítottam arra, hogy péntek késő este általában európai filmet adnak, nem tudtam, hogy ezúttal magyar film lesz és amikor megláttam a sárga karikát benne a 16-os számmal és alatta a magyar feliratot, azt hittem, hogy megbolondultam… egy másodperc erejéig nem tudtam, hogy hol vagyok. Magát a filmet már otthon láttam, nem egy nagy szám. És mégis! Annyira jó volt magyarul tévézni, budapesti helyszíneket látni, stb… teljesen oda voltam.

Pár hete elkezdtem hetente 1x személyi edzővel edzeni. Nagyon jó fej csaj a PT-m, hozzá járok amúgy spinningre is. Kemények ezek az edzések, utána másnap elég rendesen szoktam érezni a végtagjaimat. Dawn javasolta, hogy járjak csontkovács-masszőrhöz, hogy az edzések után ellazítson (hetente-kéthetente egyszer)… megfontolandó. Gergő is visszaállt a fitness programra, bár még mindig sokat dolgozik, ritkán van rá ideje. Ja, mielőtt elfelejteném, a minap voltam Tai-chizni is a Botanikus Kertben. Néha ebédszünetben sétálgatni szoktam a parkban, ami annyira gyönyörű és megnyugtató és feltöltődős. Aztán a minap láttam, hogy vannak ilyen foglalkozások és elhatároztam, hogy kipróbálom. Valamilyen promóciós dolog volt, mert pont az volt az utolsó ingyenes óra. Nagyon felemelő ugyanakkor megnyugató érzés volt, ahogy ez a sok ember az irodai ruhájában, a belépőkártyájával az oldalán (mint ahogy én is), egyszerre mozgatja a végtagjait. És tényleg már-már giccsesen idilli volt: egy hatalmas fa árnyékában, amúgy szikrázó napsütésben, a vízesés lágy csobogása mellett, hihetetlen relaxos zenére ebédszünetben Tai-chizni… J

Amúgy meg State of Origin, Konföderációs Kupa, egyéb meccsek…

P, Kr

2009. jún. 11., csütörtök

» Fő a biztonság

2009. jún. 11. 21:24 | írta: meresztengeresz | még nincsenek kommentek

Már egy ideje központi téma a swine flu, a disznó influenza a melóhelyen. Persze nem egymás között, de a menedzsment állandóan ezzel foglalkozik; előadások vannak, minden értekezleten szóba kerül, hogy milyen vész-forgatókönyvekkel működik a szervezet abban az esetben, ha x ember nem tud bejönni dolgozni. Sőt, amint valaki köhögni kezd, finoman jelzik, hogy nyugodtan haza lehet menni vagy otthon lehet maradni. Aztán ma mindannyian kaptunk a WHS (work health and safety) menedzsertől egy kis ajándékcsomagot a következő tartalommal: 2 db gumikesztyű (kicsi és nagy méretben), egészségügyi maszk, töménytelen fertőtlenítő kendőcske és egy orvosi fertőtlenítő folyadék. Bár nem volt szabad kinyitni és átnézni a tartalmát, ám az egyik kolléganő a tilalomról értekezlet miatt mit sem tudva kibányászta a cuccost és felfedte a csomag tartalmát. Mondanom sem kell, hülyére röhögtük magunkat. Hogy majd gumikesztyűben és maszkban fogunk melózni … nem vagyunk mi fogorvosok J. Aztán kiderült, hogy majd holnap bemondják a hangosban, hogy az ötödik emelet mikor bonthatja ki a csomagot és akkor állítólag kollektíven lefertőtlenítjük a munkafelületeket, mint asztal, telefon, billentyűzetet, stb… Vicces. Ezzel persze nem elbagatellizálni akarom a dolgot, mert hát valóban, egyre nő az ilyen megbetegedésben regisztráltak száma, a kollégák között a rokoni körben diagnosztizáltak már swine flu-s influenzást, ám mégis, valahol vicces volt ezzel a csomaggal szembesülni. Plusz ha az ember beteg, akkor maradjon otthon. Szó volt arról is, hogy Brisbane tömegközlekedését is le fogják állítani, illetve korlátozni, de eddig még nem történt szerencsére ilyen intézkedés. Javasolják, hogy tankoljon fel az ember tartós élelmiszerekből is, mert ha kitör a járvány, akkor betegen nem jó emberek közé menni. Ok. Mi remekül szórakoztunk, elpróbáltuk a maszkfelvételt, mintha légi kísérők lennénk, stb. Azt hiszem ez a csomag kicsit oldotta a stresszt, ami mostanában elég nagyfokú odabent. Persze ausztrál viszonylatban, de mégis.

Másik eset, hogy tán vagy egy hónapja szintén a nevezett WHS officer kiosztott egy csomagot, benne tájékoztató levél a biztonságos munkavégzésről (kábelek, vízforraló, mint potenciális veszélyforrás kiemelve), egy műanyag, bokánál tőből levágott gumi láb (a könyvelő lányok utólag kifestették a körmöket, illetve jó részüket összegyűjtötték és felrakták egy polcra, ahol most vagy 20 gumilábfej néz le ránk), különböző matricák és egy poháralátét. A figyelemfelkeltő akció lényege: legyünk körültekintők, vigyázzunk, hogy a munkahelyen el ne csússzunk, essünk, hasaljunk. A kampány keretében elhelyeztek a hallban egy hatalmas ember alakú matricát (kb. olyan pózban, mint amikor a helyszínelők körberajzolják a holtestet) közvetlenül a lift előtt. A figyelemfelkeltés sikerült, ám valaki pont ezen a kissé csúszós felületű matricán csúszott meg a körömcipővel és ficamította ki a bokáját. Hm, ironikus. Ja, és pont azon a héten egy esős este sikerült hatalmasat taknyolnom az egyik szupermarkethez vezető mozgólépcsőn. Ok, én tehettem róla, és bár én - akkor -nevettem az egészen (mi mást csinálhat az ember, amikor vagy tizenöten nézik… sőt, azt hittem, hogy a fele röhögni fog, mivel azért elég vicces látványt nyújthattam, meglepődtem, hogy senki nem kajánkodott, mindenki aggodalmas fejjel nézett és hevesen hogylétem felől tudakozódtak... majd két fiatalember, akik amúgy a buszmegállóban várakoztak, fejcsóválva elkezdték a gumiszőnyegeket mozgatni, hogy biztos elcsúsztam…), azért hetekig nagyon rondán nézett ki a térdem és még most is plezúros. Szóval azért nem árt vigyázni.

Ja, és amúgy meg hideg van. De nagyon. Reggel 5 fok lesz. Persze, tél van, oké, de azért mégsem kellemes. Mondjuk napközben azért 20 fok körül mozog a hőmérséklet (kivéve ma... ma valamiért itteni viszonylatban farkasordító hideg volt...) és virágoznak a rózsaszín virágú fák.

Üdv, Kr

Merész Tengerész